Ilyen az, amikor az embernek szakmai jóérzése – jó érzése – van. Miről is lenne szó: van egy pályázat, amire egyetemisták, középiskolások nevezhetnek egy esszével, ami Kínával kapcsolatos, és a nyertes kap egy két személyre szóló kínai utat (Peking, Shanghai stb.) Egyszer, vagy három hete továbbítottam az infót az egyetlen hallgatói jogviszonyban lévő, mellesleg gyönyörű, okos és kedves tanítványomnak, azzal, hogy van ilyen, ha érdekli, van ideje blablabla, de semmi kötelező. Erre múlt héten kaptam tőle sms-t hogy órára sajnos nem tud jönni, de ő benevezett a pályázatra. Fú, odáig voltam teljesen. Most el is hozta, megmutatta, hát húszévestől ez ilyen rövid idő alatt igen szép munka volt, némelyik szakdolgozat, amit láttam, ehhez képest egy öklendezés. És húsz oldal, hivatkozásokkal, táblázattal, grafikonnal, kínai karakterekklel, képekkel, közmondással....Ha nem nyeri meg (márpedig, mivel névvel pályáztak, az elbírálás szempontjairól nem sokat tudni, stb) akkor is teljesen fel vagyok dobva. mert érzem, hogy a lányban bizony van lelkesedés, elszántság, kitartás, szerénység de mégis magabiztosság, és én kis szerény, hát én vagyok az első és eddig egyetlen kínai nyelvtanára, tehát, még akkor is számít ez valamit, ha konkrétan a pályázatából már csak az elküldött verziót láttam. Hajrá Detti!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.