A szerdai nap érdekes volt nagyon. A nyelvek kavalkádja volt jellemző, mert hol angolról fordítottam kínaira, hol angolról magyarra, hol fordítva, utána magyarnak tanítottam angol nyelvet, majd zárásnak nekem, a magyarnak tanítottak portugált. Szédítő, nem? Az agyműködésem közelített- volna- az optimálishoz, -ha lenne agyam-. Emiatta portugált különösen sajnálom, mert most egyelőre ez volt az utolsó óránk, a nyelvvizsgára való készülés miatt ugyanis most időt kértem. Tehát a szokásos rosszabbik formámat hoztam, beszédkészség: egyes, kommunikatív érték: nem értékelhető, nyelvhelyesség: mi az? Már csak azért is ciki, mert a tanárom egy ultra intelligens figura, egyszerűen lenyűgöz a széleskörű tájékozottsága, a világnézete, az, hogy nem sajnálja az időt gondolkodásr, még akkor is így érzem, ha nem mindig értek vele egyet, dehát a világ úgy lenne szép, ha el tudnánk fogadni, hogy mások mást szeretnek, más tetszik nekik, mást tartanak helysesnek. A nyelvtanulás számomra mindig is valami többet jelentett igeidők, ragozások, szövegértés, párbeszédek, fill-the-gap stb. szekvenciáinál, talán én magam is ezért lettem nyelvtanár, hogy egy kicsit én is adhassak valami többet az embereknek a sima nyelvtudásom átadásán felül, és persze ezáltal kapok is, rengeteget.  Szinte minden egyes alkalom hoz valami újat, meglepőt, humorosat, szomorút, és én részese lehetek egy másik ember életéből- egy pici kis szeletkének.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.